HTML

Berliner

Blog Berlinről, Németországról és néha majd a currywurstról is. Napi sajtószemle és egy csomó minden a híreken túlról. Nena-klipeket közreadni nem fogunk, Hape Kerkelingről lehet szó. Rajongj értünk Facebookon!

Kérdésed van? Írnál belénk te is? Meghívnál minket egy sörre/kávéra?
Írj mailt: mbukovics gmail

Lájkolj!

Seb vagy emlék? - Húsz éve omlott le a berlini fal

2009.12.09. 14:00 bukovics

 
Novemberben Berlin-szerte ünnepelték, hogy 20 éve leomlott az a teljesen elmebeteg, áthatolhatatlan betonfal, amely évtizedeken át kettévágta Németország fővárosát egy nyugati és egy keleti, kőkemény szocialista részre. De ha nem lenne a kötelező megemlékezés, észrevenné valaha egy berlini fiatal, hogy mi volt ott? 

Szüleim répcelaki házunkban a rendszerváltás előtti időkben egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy Trabant gurul be az udvarra. Ezt nemigen tudták mire vélni, trabantos ismerősük akkoriban ugyanis nem volt. A csodálkozás még nagyobb lett, amikor a kocsiból kiszálló két ember csöngetett is. Hát még amikor kiderült, hogy az ajtó előtt keletnémet nagybátyám és barátnője áll! 

A szüleim úgy tudták, hogy Rolefék kerékpárral járják be az országot, és egy héttel később jönnek csak hozzánk. Mint kiderült, nagybátyámék éppen Sopron környékén bringáztak, és egy a város külterületén lévő kempingben aludtak. Csakhogy kaptak egy olyan esőt a fejükre, ami miatt nem nagyon mozdultak ki a sátorból pár napig. Ezalatt arra lettek figyelmesek, hogy a kempingben lévő többi sátor teljesen üres és láthatóan a mellettük lévő Wartburgokra és Trabantokra sem tart igényt senki. Így hát beültek az egyikbe és eljöttek hozzánk. A kocsitól szüleim egyébként később megszabadultak: kihajtottak vele egy Répcelak és Nick közti szántóföldre, és otthagyták. Egy napra rá a Trabant már nem volt ott. 

El az NDK-ból, mindegy, hová 

Ekkor nyitotta meg – a kelet-európai szocialista uralom összeomlásának egyik első állomásaként – a magyar és az osztrák kormány a Keletet és Nyugatot elválasztó vasfüggönyt, de nagybátyáméknak meg sem fordult a fejükben, hogy ők is azonnal átmenjenek a határon. Minek? Egyikőjük sem a szovjet blokkban képzelte el jövőjét, és  az ehhez szükséges papírokkal is rendelkeztek már. Rolef barátnője eleve nyugatnémet volt, nagybátyám pedig kapott engedélyt az illetékes minisztériumtól, hogy a dél-németországi Stuttgartban járhasson egyetemre. A jelszó az volt: el a szocialista NDK-ból.

 
Ez a történet 1989 szeptemberében játszódott. Ekkor még senki nem gondolta, hogy hónapok alatt annyira felgyorsulnak az események, hogy 600 kilométerrel északra, november 9-én Kelet-Berlin lakói megrohamozzák, majd csákányokkal, vésőkkel és puszta kézzel nekiállnak lebontani a nyugati és a keleti városrészt 28 évig elválasztó, szigorúan őrzött betonfalat. 

Tömeges hiányzás a gimnáziumokban 

Nagynéném, Astrid a fal leomlásakor gimnazista volt Potsdamban. November 9-én este otthon a tévében nézte az eseményeket, és el sem tudta hinni, hogy ez most történik, és hogy ez egyáltalán megtörténhet. Nyugat-Berlinben november 10-én járt életében először, aznap a gimnáziumban a tanulók háromnegyede hiányzott! Nagyszüleimmel a Glienickei híd újranyitására indult – ez a híd köti össze az egykori Nyugat-Berlint Potsdammal –, hogy aztán azon átsétálva meglepjék rokonainkat, akiket ő azelőtt még soha nem is láthatott, csak a karácsonyi ajándékok alapján tudta róluk, hogy léteznek. Az egészben a legviccesebb az, hogy nyugat-berlini rokonaink számítottak a látogatásra, pedig honnan tudhatták volna, hogy jönnek: nagyszüleimnek még telefonja sem volt. 

Húsz évvel később  

Astrid munkába menet ma is naponta látja a falat, munkahelye, a pénzügyminisztérium ugyanis pont az egyik hosszabb falmaradvány mellett helyezkedik el. (Már maga az épület története megérne egy külön cikket: a náci időkben a Herman Göring irányította Luftwaffenministerium – szép szó – volt itt, 1945 után pedig csodálatos, „a munka dicsőség” tematikájú festmények kerültek a gigantikus épület oldalára, melyben akkor a keletnémet minisztertanács működött.) Nagyon fontos, hogy a fal pár helyen megmaradt, ezek ugyanis napról napra emlékeztetik Astridot arra a korra, amikor a fő tantárgy nem a matematika, hanem a marxizmus-leninizmus volt, a nyelvtanulás pedig abban merült ki, hogy ki tudja leggyorsabban, a legkevesebb nyelvbotlással kimondani a Szojuz Szovetszkih Szocialisztyicseszkih Reszpublik szót. És ezek a dolgok még nem is voltak annyira rosszak a diktatúra legsötétebb oldalaihoz képest.

 
Ha ebédszünetben a közeli Mitte vagy Kreuzberg városrészekben sétál, Astrid ma már azt sem tudja néha, hogy az egykori keleti vagy nyugati részen jár-e. Ma már mindenki természetesnek veszi azt, hogy Németország és Berlin egységes – még ha gazdasági téren erősen van mit tenni az egykori NDK területének felzárkóztatásért.

A cikk a DUE Tallózó decemberi számában jelent meg. A képeken az East Side Gallery van, ez Berlinben kötelező látnivaló.

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: történelem fal ndk east side gallery

A bejegyzés trackback címe:

https://berliner.blog.hu/api/trackback/id/tr881584761

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Seb vagy emlék? – Húsz éve omlott le a berlini fal 2014.11.09. 20:00:01

Nagynéném november 9-én este otthon a tévében nézte az eseményeket, és el sem tudta hinni, hogy ez most történik, és hogy ez egyáltalán megtörténhet. Nyugat-Berlinben november 10-én járt életében először, aznap a gimnáziumban a tanulók háromnegyede hiányz…

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.